A leprások szigete - 3. rész

1957-ben bezárják a Spinalonga-i lepratelepet. Ebben nagy szerepe van az 1956-ban készített első filmnek a szigetről. Habár még működik a betegellátás, mégis több felvételt készítenek a szigeten. A nagy visszhang eredménye, hogy a még megmaradt és kezelésre szoruló betegeket 1957-ben elszállítják az Athéni Agia Varvara epidemiológiai kórházba, ahol a mai napig kezelik és kutatják a leprát, vagy hivatalos nevén a Hansen kórt.

A lepra még napjainkban is stigmatizáló megbetegedés.

Ha későn kezdik el a beteg kezelését, amikor már a betegség tünetei előrehaladottak, csak bakteriológiailag lehet meggyógyítani a beteget, – a már kialakult testi torzulásokat, csonkolást nem.

Ezek a nagyon is jól látható jelek, még akkor is visszatetszést, kiközösítést eredményeznek, ha a beteg már gyógyult, illetve nem fertőz és erről a betegnek „papírja” van. A munkahely nem veszi jó szemmel a munkából való tartós távolmaradást, ha egyáltalán van munkahelye a betegnek.

A WHO 1981-es Közgyűlésén megállapította, hogy a lepra elleni küzdelem fő elemei a korai esetfelismerés és a kombinált gyógyszerek együttes alkalmazása.

A lepra kimondottan a meleg éghajlatú országokban előforduló betegség mint Afrika, Amerika déli részei, a Földközi tenger keleti része, dél-kelet Ázsia, nyugat csendes Óceániai övezet. Görögországban kevés eset van, ezeket az Agia Varvara kórházban kezelik. Az itt dolgozó orvosok szerint habár a lepra fertőző betegség, nagyon kevés ember kaphatja el.

A sziget lepratelepként való használatának éveiben főként tragédiák kapcsolódnak a kopár sziklákhoz, nedves, bemohásodott falakhoz. Azóta sem lettek tisztázva bizonyos kérdések, mert a hivatalos szerveknek nem érdekük, az érintett családok ma is félnek a megbélyegzettségtől. Akadnak azonban kutatók, akiknek a gyökereik ilyen vagy olyan módon a szigettel vannak kapcsolatban, ők időközönként megjelennek a médiában, sőt könyvet, tanulmányokat is írnak a szigeten uralkodó helyzetről, az ott lejátszódott történésekről. Egy bizonyos: a szigetre nem csak betegeket száműztek, hanem egészséges embereket is, olyanokat, akiket politikai okokból el akartak a társadalomból törölni. Erről akkor ott dolgozott orvosok is tanúskodnak és tanúskodtak.

Ezeknek a történeteknek az emlékére van a mostani sorozatfilmben egy jellegzetes alak, egy börtöntöltelék, akit hasonszőrű társaival egyetemben a szigetre küldenek, úgymond őrnek. Persze nincs min őrködni, hisz a szigetre senki nem jár a szállítókon kívül, de a sziget lakói sem mehetnek át, Plaka-ra, az ott lakók nem engednék őket a falu közelébe.

Manolis Funtulakis, volt beteg, aki sokat segített a sorozatfilm rendezőinek.
Már nincs közöttünk, a filmet nem láthatta..

Jellegzetes eset a szigeten élő házaspárok esete is. Nagy tragédiák, szerelmi történetek, gyermekkori szomorú emlékek fűződnek ezekhez a históriákhoz. Emberek, akik ott lesznek szerelmesek egymásba és egybe kelnek, aztán gyerekük születik. A gyermeket rögtön orvosi vizsgálatnak vetik alá és sorsuk innentől kezdve megpecsételődik. Ha egészséges, elveszik a szülőktől és gyermekotthonba küldik. Ha beteg, akkor maradhat a szülőkkel a szigeten életfogytiglanra ítélve.

Maria Bebelaki, Plaka-i lakos emlékezik a régi időkre. Anyja 17 évig dolgozott a szigeten és elmondása szerint ő is járt ott. Tragikus sorsú emberekről beszél, szeme elsötétül az emlékektől. Mindazonáltal azt mondja, ő nem tudna úgy élni, ha minden reggel nem nézhetne a feljövő nap sugaraiban a szemben lévő Spinalongára. Túl erős emlékek, túl erős sorsok ahhoz, hogy el tudna menni innen és el tudná felejteni.

A lepra szó ma is pont olyan stigmatizáló, mint akkor volt, eltelhetett azóta egy fél évszázad.

Epaminondas Remuntakis a vele készült videofelvételben arról beszél, hogy nem veszik a betegeket emberszámba, elkülönítik őket a  társadalomtól, nem törődnek velük és az ami legfőképpen hiányzik: a szeretet, a törődés, a családtagokkal való találkozás. Spinalongára kerülésétől 36 évre, arról beszél, hogyan járnak oda emberek bámészkodni és írtózkodni, hogyan néznek a betegekre mint valami iszonyatos és furcsa fajra, hogyan lökik ki őket az egészségesek az emberi társadalom szélére. Remuntakis szavai mélységes szégyenérzettel kell eltölteniük az érző, civilizált embert.

A következő videofelvétel a Remuntakissal készült felvétel, melyben betegeket is megmutatnak. Francia film, francia felirattal, görög szavakkal. A képek nem kiskorú gyerekeknek valók!

A mai bejegyzés a legszomorúbb és a legiszonytatóbb az eddigi Spinalongával kapcsolatos bejegyzéseim közül, de talán így Karácsony táján elgondolkodhatunk azon, mire is vagyunk képesek, mi, emberek. A jóra is, de a rengeteg rosszra is, amit embertársainkkal elkövetünk.

Manapság Spinalongát elözönlik a turisták. Borzalommal vegyes elszörnyedéssel néztem a jó 20 évvel ezelőtt készült dokumentumfilmeket, melyeken idegen országból érkezett emberek lemásznak a felirat nélküli sírokba és különböző ott talált csontokat vizsgálgatnak, csak úgy szórakozásból. A sírok között sétálgatnak, ropikat majszolnak, nevetgélnek, beszélgetnek. Tapossák lábaikkal a sok tragikus sorsú ember sírját.

Hosszú percekig filmezik őket, ahogy ki be ugrálnak a sírokba, kivesznek egy egy csontot, nézegetik és senki nincs ott, aki rájuk szólhatna!

Arról nem is beszélve, hogy a csontok így össze vissza dobálva kupacokban álltak! Manapság ez már nincs így, az állam és a Krétai önkormányzat hamar rájött, hogy a sziget tragikus sorsa, mint a méz a darazsat, úgy vonzza a turistákat. Így hát a sírokat elrendezték, lekövezték őket és rendszeres turistahajó viszi a turistákat naponta többször a szigetre. Elunda a leprás betegekkel való cserekereskedelem elmúlása után most Spinalonga emlékéből táplálkozik és gazdagodik tovább.

folyt. köv.: a filmről